És eljött a nagy nap!

A londoni szeptembereket meghazudtoló napsütésre ébredtünk. Bár rettegve léptem be a beauty szalon ajtaján, princessként távoztam. A smink, a frizura, a ruha, minden tökéletes volt, és husband-to-be is imádta.

Úgy tűnt, minden tökéletes lesz.

Aztán, amint kiléptünk az ajtón, elkezdett esni az eső, így muszáj volt a napernyő mellé esernyőt is vinni. Furcsa mód bárhol máshol sírógörcsöt kaptam volna egy zuhogó esős esküvőtől, Londonban viszont tökéletes díszlet volt.

Egyszerűen imádtuk az esőt!

Bár történtek ugyan gixerek. A két óra hosszat gondosan válogatott zenéket tartalmazó esküvői CD-t elfelejtettük magunkkal vinni, így a zene elmaradt, sőt a last minute kapkodásban a tanukról is megfeledkeztünk, így a biztonsági őr lett az én tanúm, a fotós pedig husbandé, ezért sajnos a ceremónia alatt nem készülhettek fényképek, de még mindezekkel együtt is perfect volt.

A ceremónia után a cityben ünnepeltünk.

Hogy mi történt ezután?

Természetesen a nászút.

Azóta pedig: boldogan élünk, amíg meg nem halunk…

Két nappal az esküvő előtt kezdett bebizonyosodni husband-to-be elmélete (a dolgok felesleges aggódás és pánik nélkül maguktól is elintéződnek), ugyanis az elúszott nyaralás helyett másnap egy sokkal jobbat találtunk.

A munkahelyemről hazafelé menet egy kirakatban megláttam a leendő férjem ízlésének megfelelő tökéletes ruhát is. Bár mindig arról álmodoztam, hogy majd a férjem fogja kiválasztani nekem a Perfect Dresst, rájöttem, nekem kell megtalálni a férjnek legjobban tetsző ruhát. Ruhával a kezemben az üzletből kilépve husband-to-be hívott, hogy megvan a gyűrű is, és vagy tényleg nincs vágás rajta, vagy ő lát mindent túl rózsaszínben a szerelemtől.

Mindkét variációval boldogan kiegyeztem.

Másnap fodrász híján a lakhelyemhez legközelebbi szépségszalonba betérve kiderült: a last minute döntések esetében mindig számolni kell a váratlan, last minute problémákkal is. A szalonban ugyanis senki nem foglalkozott velem. A recepciós hölgy rám pillantott, majd unottan tovább reszelte a körmét, a fodrászok rám sem néztek. Egy darabig álltam ott bambán, aztán leesett.

Ez egy afro-fodrászat. Azt hiszik, hogy csak eltévedtem, és ha észreveszem magam, majd elkullogok. Legszívesebben el is mentem volna, de mivel már a last second fázisban jártunk, nem volt választásom.

Előkotortam táskámból egy internetről letöltött fotót, felmutattam, és kétségbeesetten elkiabáltam magam: “Holnap reggel 9-re így kell kinéznem. Elvállal valaki?”

Egy Keisha nevű trinidadi lány közelebb lépett a képhez, majd annyit mondott, hogy „no problem”.

- Szuper! Mégis csak mennek a dolgok maguktól is, mint a karikacsapás - gondoltam ezt egészen addig, amíg este aggódni nem kezdtem. De hiszen nem is egy az anyanyelvünk, mi lesz, ha a kontyot „kopaszra borotválásnak” érti majd? Mi lesz, ha vakolatnyi sminket kapok karibi rasztás frizurával? Mi lesz, ha nem lesz fehér alapozója, csak fekete bőrű lányoknak szánt? Mi lesz, ha páromnak mégsem tetszik a ruha? Mi lesz, ha dugóba kerülünk, és nem érünk oda a saját esküvőnkre? Mi lesz, ha a fotós véletlenül egy gombnyomással letörli az összes esküvői képünket? Mi lesz, ha….mi lesz, ha…

Ti is így aludtatok el a Nagy Nap előtt?

Az első probléma, amibe beleütköztünk, az volt, hogy két hetet csúsztunk, mivel ki kellett várni, amíg az anyakönyvvezető jóváhagyja a Nagy Napot.

A második problémával az ékszerüzletekben találkoztunk, ahol kiderült, hogy gyűrűt az én méretemben nem hogy az üzletek, de még a raktáraik sem tartanak. A méretre-gyártás pedig két hét, és addigra már nászúton kellene lennünk. A lekicsinyítéstől akkor ment el a kedvem, amikor az egyik eladó hölgy kedvesen megjegyezte, hogy „ne aggódjak, csak egy kis csík fog látszani a vágás helyén”.

- Egy vágásnyom a szerelmet szimbolizáló karikagyűrűn? Na, neeee….! - vágtam rá azonnal.

A másik salesman meg azzal jött, hogy válasszak ki egy „akármilyen nagyobb” gyűrűt, amit majd az esküvő után kicserélünk egy nekem gyártott extra smallra.

- Végül is: minden nő vágya az, hogy a szent eskünél az ujjára húzott gyűrűt egyszer majd más viselje. Még viccnek is rossz!

Ők kifogytak az ötletekből. Én meg letörtem, mint a bili füle.

Ekkor lépett be az ajtón a Jótevő Tündér az ékszerüzlet-lánc hobbit-szerű tulajdonosának a személyében, aki negyedórás telefonálgatás és kiabálás után elintézte, hogy pár nap alatt készítenek és leszállítanak nekem egy gyűrűt a méretemben.

Harmadik probléma: ruhavásárlás.

Husband-to-be-nek (a leendő férjnek) természetesen már az első üzletben találtunk egy öltönyt, amit mintha pont rá szabtak volna, nekem viszont háromnapos keresgélés után sem akadtunk még egy olyannak sem a nyomára, amit kedvem lett volna felpróbálni.

Lévén Husband-to-be türelme a negyedik napon már fogytán, egyedül indultam neki a citynek. Először egy gyönyörű szép hófehér, spagetti pántos, mini horgolt ruhával állítottam boldogan haza, ami ugyan tökéletesen illett nagymamámtól örökölt makramé kesztyűmhöz és E-bayen licitált napernyőmhöz, viszont sem a párom modern öltönyéhez, pláne nem a szeptemberi londoni időjáráshoz nem passzolt.

Visszavittem hát:-(.

Ekkor jött a krémszínű, magas nyakú, puffos ujjú fodros világháborús ruha, ami szerelem volt első látásra. Mivel az átlagosnál több időt töltöttem el benne a tükör előtt, volt időm megfigyelni Husband-to-be reakcióját, és rájöttem, hogy ő nem igazan szerelmes a ruhába.

Csak belém.

Én meg belé.

Visszavittem hát a ruhát, és elindultam az esküvő előtt öt nappal egy újabb hajtóvadászatra.

Persze újabb sikertelenség.

Közben természetesen az interneten rendelt napernyőm sem érkezett meg.

A munkahelyemen a meló helyett a közösségi portálokon keresgéltem londoni magyar (szeretem a hazait) fodrászokat és kozmetikusokat, akik persze vagy nyaraltak, vagy nem válaszoltak, vagy a város másik végén laktak, mérföldekre tőlem, és egymástól is, így sehogy nem tudtam összeegyeztetni őket anélkül, hogy ne hajnali háromkor kelljen kelnem a Nagy Napon.

Ráadásul ezekben a stresszes napokban állított be egy barátnőm - aki, mivel az esküvő top secret volt, nem tudhatta, hogy minek a közepébe toppan. Bár első ránézésre a lehető legrosszabbkor érkezett, kiderült, hogy mégsem: három nappal a Nagy Nap előtt elvitték az orrunk elől a nászutunkat (sajnos a last secondig vártunk a last minute holiday-jel) – egy ember kevés lett volna a megnyugtatásomra….

Három nappal a Nagy Nap előtt: se ruha, se fodrász, se kozmetikus, se nászút…

Normálisék lányával ellentétben, én soha nem álmodoztam hetedhét országra szóló dínom-dánomos lakodalomról. Mindig is úgy képzeltem el, hogy amikor azon a bizonyos Nagy Napon majd felébredek, egy csodaszép doboz fog várni az ágyam mellett benne egy rám méretezett menyasszonyi ruhával, cipővel és egy rövid üzenettel: “esküvő ma délután 3-kor”.

Kislánykoromban arról ábrándoztam, hogy majd lesz “A Férfi”, aki annyira szeret és ismer, hogy bátran egyedül titokban lefoglalja az esküvőnkre legalkalmasabb helyszínt a legtökéletesebb napon. És mivel természetesen álmából felébresztve is tudja a méreteimet és stílusomat, bátran megvesz mindent egyedül, bejelent kozmetikushoz és fodrászhoz, és megrendeli a frizurámat és a sminkemet. Majd még aznap összeházasodunk, és utána rögtön elutazunk az általa titokban lefoglalt nászútra, ahonnan mindenkinek küldünk egy meglepetés-üzenetet a nagy eseményről.

Aztán amikor Kriszti barátnőm nemrég Londonban járt, és magával hozta esküvőszervező mappáját, amiben több tucat fényképen tündökölt különböző lehetséges menyasszonyi ruhájában, rájöttem, hogy mivel még én sem tudok neki tanácsot adni, hogy melyikben a legszebb - hisz mindegyikben gyönyörű volt -, hogyan várnám el egy pasitól, hogy nekem, Miss Kritikának megtalálja a legtökéletesebb ruhát?

Ekkor sztornóztam a kislánykori álmot.

Anyukám mindig is azt mondta, hogy az én fejemet elég nehéz lesz bekötni, mert ha váratlanul ér a kérdés, akkor abból plázafutás lesz (lásd: „LONDON csak oda” című könyvem, értsd: azonnal kereket fogok oldani), ha viszont kapok gondolkodási időt, akkor a lánykérés és a házasságkötés közötti időtartalom hosszúsága egyenes arányban áll majd az elbizonytalanodással.

Egyszóval mindig is esélytelenül indultam esküvő-szempontból.

Aztán egy szép augusztusi napon, amikor a last minute nyaralásokat nézegettük a párommal, mellékesen megkérdezte, hogy “szeretnéd, ha ez egyben a nászutunk is lenne?”

A szokásos hosszú néma csend ezúttal elmaradt, helyette azonnal rávágtam: IGEN!

Bár nem vagyok egy last minute típusú lány, aki nyugodt szívvel mindent az utolsó pillanatra hagy, mégis imádtam az ötletet. Az idő rövidsége miatt még esélyem sem volt rá, hogy “jó” szokásomhoz híven mindent túldimenzionáljak, ezért úgy döntöttem, hogy kivételesen hagyom, hogy a dolgok menjenek csak a maguk útján, mi pedig szépen hátradőlünk, és élvezzük a ránk váró boldogságot.

Ekkor kezdődtek a problémák…

Emlékeztek Andreára? Meséltem már róla. Ő az, aki az Ünnepi Könyvhéten elsőként vette meg a könyvemet, még aznap este kiolvasta, és másnap már ott várt rám.

 Akkor csak egy rövid párbeszédre volt időnk, de pár nap múlva érkezett tőle egy levél:

 „Ez a könyv kellett jelenleg az életembe. Több havi tervezgetés, elméleti rákészülés, hezitálás után erősítést adott, ő volt az én jelem. Átbillentett. Évtizedek óta külföldön akarok élni, mégis nyusziként itt ragadtam, de belül a hiány nem múlt el. Nem egyszerű nekivágni, de talán elmondhatom majd, hogy megpróbáltam, tettem is az álmaimért, nem csak »kielégítetlenül« merengtem évekig.”

És Andrea most tesz is valamit az álmaiért!

Pénteken érkezik. Igaz, most egy retúrjeggyel, de hamarosan nemsokára ő is megveszi a „csak oda” jegyét.

Kollegáim javasolták, hogy érkezése előtt a biztonság kedvéért nézzem meg a Stephen King könyvéből forgatott Tortúra című filmet, ami arról szól, hogy egy rajongó foglyul ejti kedvenc íróját…, de Andrea érkezéséről nekem sokkal inkább a filmtörténelem egyik leghíresebb zárómondata, jut eszembe a Casablancaból: „I think this is a beginning of a beautiful friendship.”

Négy évvel ezelőtt angol nyelvtudás híján landoltam Londonban, de azóta sok víz lefolyt már a Temzén. Mostanában viszont arra jöttem rá, hogy mivel zömmel férfiakkal dolgozom a könyvelői osztályon, az angol nyelv nem elég. Foci-nyelven is meg kell tanulnom, ugyanis a társalgások hetven százaléka a labdarúgásról szól.

A minap is próbáltam belefolyni a beszélgetésbe, és megkérdeztem, hogy milyen volt a tegnapi meccs. Időnként meg szoktam kérdezni. Nem mintha tudnám, hogy előző este milyen meccs volt, de rájöttem, hogy nincs olyan tegnap, amikor ne lett volna meccs. Ha nem is nagy, de egy icipici mindig akad valahol, amiről beszélni lehet. Persze utólag mindig megbánom a kérdésem, ahogy ma is tettem: egy tíz perces lelkes beszámolót kellett végighallgatnom, amiből a Büszkeség és Balítéletből tanult szókincsemnek köszönhetően szinte semmit sem értettem.

Angol úriemberekhez méltón sokszor megkérdezik, hogy mi újság a magyar futballal a 6:3 óta.

-         Azt inkább hagyjuk – mondom mindig, és a vízilabdára terelem a szót.

Viszont a water polot felhozva mindig falakba ütközöm. A probléma ott kezdődik, hogy el kell nekik magyaráznom, hogy melyik sportról van szó. Azt pedig, hogy olimpiai sportág lenne, el sem hiszik. Hiteles internetes háttéranyagot kell szolgáltatnom ahhoz, hogy bebizonyítsam nekik, hogy miénk a legsikeresebb vízilabda válogatott, és 15-ször nyertünk Olimpiát. Dicsőítő szónoklatomból persze csak annyi marad meg nekik, hogy hülyére röhögik magukat a csoportképeken úszónadrágban pózoló izmos Adoniszaink láttán, akik szerintük csak nemi identitászavarral küzdő, víz alatt titokban egymást tapizó lubickoló kispajtások az ő futballsztárjaikhoz képest. Konklúzió: a foci a világ legférfiasabb sportja, és punktum.

Ps: Ha a foci a legférfiasabb sport, akkor a metroszexuális David Beckham lenne a legférfiasabb férfi?

Reggelente a metrón többnyire csak újságokkal és könyvekkel találkozom, amik mögül csak akkor kukucskál ki egy-egy arc, ha egy véletlenül meglátott kecses női boka tulajdonosát jobban szemügyre akarja venni, vagy ha egy, a könyve lapjait teljesen beárnyékoló izmos Adonisz után kutat. Én a 2005-ös, a londoni metró ellen elkövetett bombatámadás óta azonban már nem a szőke herceg reményében pillantok fel, hanem hogy megbizonyosodjam arról, van-e menekülési útvonal.

Ma reggel éppen arról olvastam, hogy a reinkarnáció mennyiben értelmezhető recyclingnek, amikor a könyvem hófehér lapjai hirtelen szürkévé válták.

Felnéztem. Egy férfihát árnyékolt be jobbról.

Első ránézésre tudtam, hogy valami nem stimmel vele.

Olyan szomorúan roskadt előre a gerince. Rögtön lekötötte minden gondolatomat: író lévén, hatalmas fantáziával megáldva azonnal történeteket kezdtem kreálni róla. Találgattam, ki lehet, honnan jöhetett, milyen az élete, és főként miért olyan szomorú.

Amikor az Arsenal előtt pár percre megálltunk az alagútban, többen idegesen felnéztek az olvasmányukból – a többségnek fel is tűnt a sarokban álló Szomorú Hát. Az egyik öltönyös kicsit hátrahajolt, így a metró ablakából visszatükrözve rálátott a férfi arcára is. A mellette ülő kiskosztümösnek odasúgta: „He is crying”.

Sír.

Egy síró férfi.

Bár először meg mertem volna esküdni arra, hogy ez így nem stimmel, hirtelen rájöttem, hogy ez a pasi a világon a legnagyobb rendben van. Ő stimmel csak igazán! Sírhatnékja van, tehát sír. Nem lehet ebben semmi kivetnivaló! Maximum a társadalmunkban, amely elvárja egy férfitől, hogy takargassa a könnyeit. Talán ezért is vonz a keleti világ, ahol a férfiak jajveszékelve is tudnak sírni, és két, egymást szorosan, érzéssel megölelő, puszit adó férfi nem titulálódik rögtön melegnek.

Közben a velem szemben ülő pár azon tanakodott, hogy mi lenne, ha esetleg adnának neki egy kis pénzt.

Bár a férfi öltözékéről lerítt, hogy biztos jól jönne neki valami cash, de neki egyértelműen nem pénzre volt a legnagyobb szüksége, így én is azonnal elvetettem a korábbi ötletem, miszerint felajánlom neki táskámban lapuló dupla csokis muffinomat.

Közben elhagytuk az Arsenalt.

A következő volt az én megállóm.

Mivel nem akartam egész nap azon morfondírozni, hogy „mi lett volna, ha mondtam, tettem volna valamit…”, gondolkodás nélkül megindultam a férfi irányába. A két másodperc alatt, mire odaértem, rengeteg minden megfordult a fejemben. Hogy megsimogatom a hátát. Vagy megfogom a kezét. Sőt arra is gondoltam, hogy odaadom neki az egyik gyűrűmet, ami már csak azért is butaság lett volna, mert anno még a zacisok sem vették be, merthogy eladhatatlanul kicsi.

Vajon ért angolul? Mert akkor szívesen elmondanám neki, hogy két évvel ezelőtt egyszer én is sírtam a metrón, amikor munkába menet kaptam egy telefonhívást: Nagyapa meghalt.

Bár az inkább olyasféle zokogás volt, ami mindenki mást úgy zavarba hozott, hogy csak még mélyebbre burkolózott az újságjába.

Miközben újraéltem az én szomorú metró utam, azon vettem észre magam, hogy már a férfi bőrkabátját simogatom.

A szomorú hát tulajdonosa ijedten megfordult, majd mélyen a szemembe nézve megnyugodott a tekintete. Ezután egész testével felém fordult. Mintha várta volna, hogy mondjak valamit.

Természetesen a fél metró is erre várt.

Én is…

A szerelvény lassított a Caledonian Roadnál, így mielőtt leszálltam, gyorsan csak annyit mondtam neki, hogy „You are not alone”, és a két kezemmel erősen megszorítottam a két kezét, hogy fizikailag is érezze is, hogy nincs egyedül.

Majd leszálltam.

Mialatt az ajtók nyitva voltak, álltam ott még egy darabig, hátha válaszol.

Mintha megérezte volna, átjött a másik oldalra, és csak annyit mondott, hogy „I know, God is with me”.

Tudom, Isten velem van.

Ma reggel munkába menet a double deckeren ülve egyszer csak belém nyilallt, hogy mi lenne, ha leszálkásítanám magam?

Hozzá kell tennem, úgy kell engem elképzelni, hogy a testnevelés órák óta tavaly húztam először sportcipőt a lábamra, akkor is csak azért, mert a SportsDirectben 3 for 2 (kettőt fizet hármat vihet) akció volt, és kolumbiai barátnőim megleptek eggyel.

Így már gondolom érthető, hogy Hirosimával vetekedő robbanásként tört ki belőlem a hahotázás, minek hatására több kedves utas hátra is fordult, hogy mi történt velem.

Mert ha még arról lenne szó, hogy én meg a sportolgatás (hangsúly a gyakorító képzőn), az még hagyján, de én meg a leszálkásodás? Nem tudom, hogy kerítenek hatalmukba az efféle abnormális gondolatok, mert hogy őszinte legyek, pontosan meg sem tudnám határozni a szálkásodás szó jelentését.

Bár abban hiszek, hogy nem hiába nyilallt belém a szó!

Mint anno, amikor rámjött a könyvírhatnék. Azon is fél napot vihogtam, aztán tessék! Nemrég adták ki.

Szóval egész délelőtt az irodában azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha tényleg leszálkásítanám magam? Mert hát nem hiába áll otthon az a fránya futópad sem, talán itt az ideje levenni róla a könyveket. Bár nálam minden sportfelszerelés csúnyán végzi: az eBay eladó sportfelszerelések rovatban. A szobakerékpár is egyszer állt csak használatban, akkor is azért, mert a vázára jól fel lehetett tekerni a karácsonyi girlandot, és a boxzsák leghasznosabb funkcióját is sikerült megtalálnom: fregoliként használható lepedőmosáskor.

Ebédidőre eljutottam odáig, hogy írásba is foglaltam (ismerve magam, jobb szerződésbe foglalni az ilyesmit, mert hajlamos vagyok az Alzheimer-kórra), hogy év végéig minden nap futni fogok legalább 5 percet, és ahányszor kihagyom, fel kell emelnem az adagot kettővel. Először persze eggyel akartam felemelni, de mivel ezt gyorsan kihúztam (nehogy már így kiszúrjak magammal), bosszúból a kettőnél maradtam.

Persze ne úgy képzelj el, mint akire a duci/pufi/dundus szavakat bárki is használja, egyszerűen csak elegem lett abból, hogy minden pasim, akitől megkérdeztem, hogy milyen a hasam, azt válaszolta, hogy „aranyos kis lötyi” vagy „tipikus hastáncos, van mit rázni rajta”, netán „az úszógumikat leszámítva minden rendben vele”.

Bár most belegondolva, nekem sincs túl sok eszem.

Mi a francnak kérdezősködöm?

Ráadásul miért csikarok ki mindenkiből őszinte választ?

Megtisztelve érzem magam, hogy vannak emberek, akik miután elolvasták a könyvemet, vették a fáradtságot, hogy megosszák velem, hogy milyen gondolatokat, tetteket váltott ki a könyv belőlük, körforgásban tartva ezzel az inspiráló pozitív energiát. Hogy mit értek ezen?

A velem megtörtént jó dolgok késztettek arra, hogy tapasztalataimat megosszam másokkal is, így született a könyvem. Amit olvasva több olvasóban is elindult egy pozitív folyamat, amit ha visszacsatolásként megosztanak velem, újra inspirálnak engem is.

Az egyik leghelyesebb hölgy egy kismama volt, aki a könyvem hatására Annie Lennoxosra vágatta a haját, mert számára az volt a könyvem üzenete, hogy azonnal és bátran vágjunk bele minden olyan változásba, amin már ezer éve rágódunk. Nos, ő már vagy tíz éve tervezte a hajvágást, de mindig kicsirkésedett belőle. Könyvem hatására azonnal bejelentkezett a fodrászához. Azt írta, hogy ennél bombasztikusabb frizurája még sosem volt, arról nem is beszélve, hogy nemcsak tíz évet fiatalodott tőle, hanem valami hihetetlen önbizalom és további tenni akarás is hatalmába kerítette.

Lelkes levele elolvasása után elkezdtem gondolkodni, hogy vajon a tőle kapott pozitív energiámat milyen régóta tervezett, de mindig elhalasztott projektembe tudnám befektetni?

Mivel nyár lévén itt az ecetes saláta-idény, elhatároztam, hogy nem fog elmúlni úgy ez a szezon, hogy ne főzném meg a tökéletes tojásos nokedlit.

Normálisék lányának egy nokedli összedobása gondolom annyi, hogy csiribú-csiribá és már kész is a nokedli, de ez nekem, ha megfeszülök sem jön össze. Sem a tökéletesen szaggatható állag, sem annak megúszása, hogy az egész konyha ne ússzon nyúlós nokedlimasszában. A legemlékezetesebb „majdnem összejött nokedlim” akkor született, amikor tavalyelőtt a születésnapomra meghívtam a barátaimat egy gombapörkölt nokedlivel-re, hogy kipróbáljam az Anyukámtól kapott új nokedli szaggatómat.

Végzetes hiba volt.

Az első adag a WC-ben landolt.

A második is ott landolt volna, ha a szomorúságomban megivott két mojito hatására nem a WC mellé öntöttem volna.

A harmadik adagra már nem volt elég liszt, így leugrottam a sarki lengyel boltba, ahol persze lengyel nyelvtudás nélkül nem lisztet vettem, hanem valami teljesen mást, ami kis idő múlva úgy megkeményedett, hogy még a szaggatón sem akart átmenni. Ekkor adtunk hozzá egy kis mojitót, a többire pedig már nem emlékszem… Azóta sem nyúltam a szaggatóhoz.

De most úgy érzem eljött az ideje, hogy legyőzzem a mumust!

A második nap mesébe illően kezdődött. Alig értem oda a Jószöveg Műhely pavilonjához, már egy hölgy várt rám. És amit mondott, az olyan hatással volt rám, mint amikor a drogosok belövik magukat. Azt mondta, hogy előző nap vette meg a könyvemet, és mivel annyira tetszett neki, egyszerűen nem tudta letenni. Még aznap este végigolvasta.

Egyszerűen nem akartam elhinni! Ott állt előttem egy hús-vér ember, akinek tetszett az, amit írtam! Teljesen eufórikus állapotba kerültem, és csak azt bánom utólag, hogy nem fényképeztem le az első rajongómat, aki egyben az első ember is hetedhét országon innen és túl, aki kiolvasta a könyvem.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni!

Bár szerintem fénykép nélkül is emlékezni fogok rá életem végéig.

Ezután leültem a pavilonunk előtti asztalhoz, és jógyerek módjára vártam, amíg a barátaim és ismerőseim odaérnek, de csak nem jöttek. Ehelyett pár perc malmozás után érkezett egy úriember, aki szintén kalandor típus, csak ő Dániát és Svédországot vette célba. Remélem a blogomon majd rám talál, és megossza velünk a kalandos útjainak egyikét. 

Nem sokkal utána érkezett két fiatal lány, akiknek a könyvajánló hozta meg a kedvét a könyvemhez. És ez így ment egy órán át. Hosszabb vagy rövidebb ideig, de mindig ült mellettem egy kedves olvasóm.

Kiadóm munkatársaival éjszakába nyúlóan ünnepeltük borral és süteménnyel az Ünnepi Könyvhét sikeres második napját.

 Dedikálás 3. nap

A harmadik nap már csak azért is indult jól, mert a családom is kijött a Vörösmarty térre. Vidéki család lévén, mivel már közel 10 éve nem fővárosi tömegközlekedtünk, az autót letettük a külvárosban, és metróval közelítettük meg a belvárost. Persze nem utolsó sorban azért is, hogy megörökítsük az utókornak az aluljárókban lévő plakátjaimat.  

Szerencsére vasárnapra a nap is szépen kisütött, így a dedikálás előtt a Duna-partra is lesétáltunk, hogy a kilátásban gyönyörködjünk egy kicsit, illetve megnézzük hogyan tetőzik a vízszint.

A szüleim, azt, hogy a lányuk írt egy könyvet, és az asztala előtt dedikálásra váró kedves emberek sorakoznak, a világ legtermészetesebb dolgának vették.

Azt mondták, hogy nincs ezen semmi meglepő, ők mindig is tudták, hogy képes vagyok ilyesmire.

Jobban mondva bármire.

Ők ilyenek. Igaziból azon sem lepődnének meg különösebben, ha egy szép napon azt mondanám, hogy megmásztam a Himaláját békaügetésben, vagy hogy megteremtettem a világbékét.

Nem interjúvolnak meg nap mint nap egy magamfajta lányt, így érthetően ambivalens érzésekkel indultam a Margit körúton lévő Pointer Pubban tartott sajtótájékoztatómra. Egyrészt, mivel szeretem a sorsfordító kihívásokat, annyira vonzott az ismeretlen, mint a mágnes, másrészt annyira izgultam, hogy alig tudtam aludni előző este.

Talán legjobban az olyan véresen komolyan hangzó szavak miatt jött rám a vizsgadrukk, mint "sajtótájékoztató", "újságírók" és "interjú". Eddig azt hittem, hogy mindez annyit takar, hogy vérszemet kapott újságírók próbálják csalafinta kérdéseikkel csőbe húzni áldozataikat, ehelyett csupán egy kellemes beszélgetés történt egy érdeklődő társasággal angolos atmoszférában.

Utoljára másodikos koromban gyakoroltam olvasókönyvemből a hangos felolvasást Anyukámmal, de mivel a kiadóm megkért, hogy majd olvassak fel pár részletet könyvemből, előző este ismét rászántam magam.

Rettenetes voltam.

Hadartam, dadogtam, és többszöri nekifutással sem tudtam kiejteni bizonyos szavakat, így biztos voltam benne, hogy felsülés lesz a vége. 

De nem!

Csodák csodájára a felolvasás is jól sikerült éppúgy, mint az egész sajtótájékoztató. A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor megtapsoltak, és megkértek, hogy írjam alá példányaikat.

Utána rögtön a Mammut felé vettem az irányt, hogy megnézzem az óriásplakátomat.

Dedikálás 1. nap

Normálisék lánya biztos izgul élete első dedikálásakor, de én a legnagyobb nyugalommal érkeztem a Vörösmarty térre. Persze nem azért, mert akkora az önbizalmam, mint egy ház, hanem mert meg voltam róla győződve, hogy a barátaimon kívül úgysem fog senki dedikáltatni, így nincs is min izgulni. 

Fél ötkor a kiadóm azzal rángatott el egy interjúról, hogy siessek már, várnak. Nem értettem hová a nagy felhajtás, hisz a barátaim tudnak várni meg pár percet. 

Amikor odaértem a Jószöveg Műhely pavilonjához, egy nagyon helyes ismeretlen lány várt rám.

Beépített ember, nyugtattam magam. 

De nem!

Képzeld el, hogy miattam jött ki a Vörösmarty térre, mert nemsokára indul Svájcba szerencsét próbálni, és kíváncsi volt, hogy milyen kalandokra számíthat egy magyar lány külföldön. 

Hihetetlen! 

És ez meg semmi!

Rögtön utána érkezett dedikáltatni egy hölgy, akinek kislánya nemrég indult Franciaországba, utána pedig egy másik, akinek unokahúga Ibizára utazik nyári munkára a suliszünetben. És ez így ment egy órán át. Jött egy kedves hölgy, akinek 15 éves kislánya épp aznap tette le az angol nyelvvizsgát 86%-osra, utána pedig egy fiatalember, aki szülési szabadságon lévő húgát szerette volna meglepni egy kalandkönyvvel. 

Felfoghatatlan volt ez a nap.

Somamamagesa után, Csernussal egy időben és egy sátorban dedikálni ennyire kedves embereknek?

Ezt még a legmerészebb álmomban sem mertem volna elképzelni. 

Több szempontból is furcsa volt az a nap, amikor nekiálltam a könyvírásnak. Egyrészt a londoni szeptembert meghazudtoló napsütéses 25 fok volt, másrészt több mint kétévnyi kemény pincérkedés után az volt az első szabad szombatom.

A Regents csatorna mentén ültem egy padon, és a kacsákat etettem.

És akkor egyszer csak belém nyilallt, hogy „Írj egy könyvet!”.

Szó szerint üldözött a gondolat.

Én meg menekültem előle.

A csatorna mellől a Narrowboat étterem emeletén lévő kis szobámba, onnan ki a Viktória Parkba, ahol nem is tudtam nyugodtan napozni, mert úgy éreztem, hogy azonnal neki kell álljak, ami már csak azért is fura volt, mert könyvelőként nem a szavak, hanem kifejezetten a számok embere vagyok.

Eláruljam a titkos receptet, hogy egy ilyen kósza gondolatból hogyan született meg a könyv?

Először is hittem magamban.

Már az első sor leírása előtt tudtam, hogy ki fogják adni. Hogy honnan? Belegondolva magam sem tudom, hiszen ha úgy álltam volna neki a könyvírásnak, ahogy Normálisék tennék -  interneten, különböző fórumokon tájékozódtam volna a magyar könyvpiac helyzetéről, és az elsőkönyves szerzők nullához közeli esélyeiről - valószínű összecsinálom magam ijedtemben.

A reális lehetőségek mérlegelése helyett én azonban inkább elmentem kinézni egy ruhát, amiben majd dedikálni fogom a megjelenő kötetet.

Mivel ez már másfél éve volt, ma reggel újra elővettem ezt a ruhát, hogy megnézzem, egyáltalán beleférek-e.

Lassan vasalhatom is már, hogy az Ünnepi Könyvhéten megjelenő London csak oda című könyvem dedikálására felvegyem.

És, hogy kinek szól ez a könyv?

Nosztalgiaképp annak, aki már járt Londonban, segítségül annak, aki most készül oda akár turistaként, akár új életet kezdeni. Illetve mindenkinek, aki egy őszinte, szellemes olvasmányra vágyik a londoni beilleszkedés megannyi megpróbáltatásáról, a társra találás kínjairól és örömeiről.

Az Oxford Streetről hazafelé buszozva mindig rám tör a lelkiismeret furdalás. Vajon tényleg annyira nagy szükségem van a shopping bagjaimben lapuló újabb göncökre? Valóban kell nekem még két nyári ruhára a ködös Albionban? És minek még egy esernyő?

És csak ülök a buszon, és ostorozom magam. Előbb vagy utóbb, de mindig eljutok a turistabuszokon kéregető dominikai gyerekek szomorú szempárjához.

Ekkor szoktam megfogadni, hogy az év hátralévő részében már csak Charity Shopban vásárolok ruhákat, és minden fölösleges holmimat azonnal leadom nekik.

Egyrészt, mert jó érzés adományozni. Akármilyen még használható, értékkel bíró holmidat (pl: ruhák, könyvek, dísztárgyak) nekik adhatod.

Másrészt, mert szeretek jó cuccokat olcsón vásárolni. Arról nem is beszélve, hogy ha itt vásárolok, hazafelé a buszon ülve sosem kínoz a lelkiismeretem, hisz az általam elköltött pénzzel rászorulókat támogatok (mindig ki van írva a Charity Shop bejáratára, hogy pl: „rákkutató alapítvány”, „daganatos gyerekek megsegítése”, „gazdi nélküli kutyák alapítványa”). Néha olyan jó vételt csinálok, hogy el sem akarom hinni. Pláne a kozmopolita Londonban, ahol a város különböző pontjain lévő adományboltok a helyi lakosok életét tükrözik. Ha például valami igazán márkás, jó minőségű cuccot akarok venni, akkor a jómódúak lakta Kensington, Notting Hill, vagy Hamstead környékén lévő Charity Shopba nézek be. Ha valami extravagáns, mindenkit meghökkentő darabra van szükségem, akkor Camden Townban keresek egy adományboltot. Ha pedig Seherezádénak akarok öltözni farsangkor, akkor East London felé veszem az irányt, amit zömmel közel-keleti országok bevándorlói laknak.

Harmadrészt, mert Fair Trade (tisztességes kereskedelemből származó) termékeket is árulnak. A Fair Trade emblémával ellátott árukból (általában csokoládé, kávé, kakaó, tea) származó bevétel egy része minden esetben eljut a harmadik világbeliekhez.

Negyedrészt, mert nagy híve vagyok a recyclingnek (újrahasznosítás). Ahelyett, hogy az ember kidobná a régi holmiját (a környezetvédők bosszúságára csak halmozva a szemetet) újra forgalomba hozza azokat. Kislánykoromban óckodtam a secondhand turkálóktól. Nehogy már olyan ruhát húzzak fel, amit más hordott előttem. Aztán ahogy felcseperedtem, rájöttem, hogy nagyjából mindegy, hiszen a szabó, a varrónő, a MEOS, a Kínában becsomagoló, a Londonban kicsomagoló munkás, a bolti eladók, és a ruhát már előttem felpróbáló húsz vevő szintén hozzáért már.  

A Charity Shopos holmiknak volt valamikor egy gazdájuk, aki nem a Nagy Ő volt, így újra piacra kerültek esélyt kapva arra, hogy az Igazi végre rájuk találjon.

Mi sem mutatja jobban, hogy milyen kemény dió egy jó szállás Londonban, hogy ittlétemnek volt olyan éve is, amikor négyszer költöztem.

Indulásként legtöbben ismerősöknél, ismerősök ismerőseinél, vagy Youth Hostelben (ifjúsági szálló, ahol másokkal megosztott szobákban lehet ágyat bérelni, közös fürdőszoba és konyha használatával) húzzák meg magukat egy rövid ideig, amíg végleges szállást nem találnak.

Legtanácsosabb, ha megbízható ismerős vagy kollega révén keresünk szállást, de ha ilyen nincs, a www.gumtree.com erre is jó. Minden esetben legyünk körültekintőek, mert rengeteg nyerészkedő pályázik a tapasztalatlan kezdőkre.

A bátortalanoknak azt ajánlom, hogy vagy ügynökségen keresztül keressenek lakást (ez biztonságos, ugyanakkor több pénzbe kerül) vagy béreljenek csak egy szobát, így megússzák az első olvasatra bonyolultnak tűnő szerződést, fél éves elkötelezettséget, és a közüzemi szolgáltatókkal való kapcsolattartást, számlák fizetését.

A szobabérlés egy heti fix összeget jelent, ami single room (egyágyas szoba) esetén 80 fonttól, double room (kétágyas szoba) esetén 120 fonttól a csillagos ég. Előnyei: gyorsabban ki lehet szállni egy szobabérlésből, mint egy lakásbérlésből, illetve 8-10 emberrel együtt élve értékes kapcsolatokra is szert lehet tenni.

Egy nagy ház sok emberrel olyan, mint egy nevelő nélküli kollégium: buli minden nap! Hátránya, hogy többedmagaddal kell osztozkodnod a konyhán, a fürdőszobán, ami egy idő után marhára idegesítő, és a sűrű ki- és beköltözések miatt, nincs rá garancia, hogy mindig számodra szimpatikus emberekkel fogsz együtt élni.

Ha lakást, házat (flat, house) bérelsz, a havi minimum 750 font bérleti díj mellett nem csak a Magyarországon is ismeretes közüzemi számlákkal kell számolnod, hanem ezen felül a havi minimum 90 font council taxszal is, ami a lakóingatlan értéke, nagysága, elhelyezkedése, alapján számított helyi adó.

Speciális lakhatási lehetőség a live-in job (bentlakásos munka), ami egyszerre oldja meg az ember lakás- és munkakeresési gondjait. Legismertebb példája a babysitterkedés és a betegápolás, de emellett a szálloda- és a vendéglátóiparban is rengeteg lehetőség van rá. Például, ha egy étteremben live-in waitressként (felszolgáló) dolgozol, akkor minden héten egy adott óraszámot (40-45 óra) le kell dolgoznod, és fizetésedből egy minimális összeget (kb. 30-40 font) levonnak szállás gyanánt. Előnye: ennél olcsóbb szállást képtelenség találni Londonban, megúszod az utazás költségét és idejét, és mivel legtöbbször csak egy szobát kapsz, amihez nincs konyha, így az étterem szakácsai ínycsiklandozó ételeket főznek neked nap mint nap. Hátránya: munka közben, és munkán kívül is többnyire az étteremben tartózkodsz, így hamarabb eleged lesz belőle, mint ha nem ott laknál, illetve sokszor a biztonsági előírásoknak köszönhetően nem vihetsz fel látogatókat, ami a magánéleted rovására megy.

Ha nagyon sok pénzzel érkezel Londonba, akár saját ingatlant is vehetsz.

Persze ehhez nagyon-nagyon sok pénz kell.

Egy one bedroom flat (hálószoba + nappali) ára egy külvárosi (nem túl jó) környéken is minimum 150.000 font, ami árfolyamtól függően kb. 45 millió forintnak felel meg. Ugyanitt egy háromszobás családi ház 300.000 fontnál, 90 millió forintnál kezdődik.

Gondolom ezek után érthető, ha a menőbb környékek lakásárait már meg sem merem említeni.

 Ps: Neked milyen tapasztalataid vannak londoni szállásokat illetően?

Mielőtt munkakeresés céljából megveszed a Londonba szóló repülőjegyedet, nagyon fontos, hogy ne mások sikertörténeteit vagy kudarcait vedd alapul, hanem reálisan mérd fel az erőforrásaidat: mennyire beszélsz angolul, mennyire vagy elszánt és szorgalmas, hogy akár egy kemény, a végzettségedhez képest „alantas munkát” is elvállalj, és mennyi tartalékkal rendelkezel, ha esetleg nem találnál rögtön állást.

Nem árt, ha már otthon elkezded a http://www.gumtree.com/ jobs (munka), vagy a http://www.jobcentreplus.gov.uk/ Search for job (munkakeresés) rovatát böngészni. Egyrészt, hogy ismerkedj az álláshirdetések nyelvezetével, másrészt, hogy lásd (a Gumtree láthatóan számolja az adott hirdetések nézettségét), hogy rengetegen keresnek állást, tehát irtó nagy a verseny. Nagyjából már ennél a pontnál érezni fogod, hogy most vagy feladod, vagy kitartóan belevágsz.

Én úgy érkeztem Londonba, hogy annyira sem beszéltem angolul, hogy egy angol munkahelyet megpályázzam, ezért egy török étteremben kezdtem feketemunkásként (saját és ismerőseim példájából okulva azt ajánlom, hogy illegális munkát semmi esetben ne vállalj el, egyrészt, mert ha elkapnak, nem csak a munkáltatót, hanem téged is megbüntetnek, másrészt könnyen előfordulhat, hogy az ígéretekkel ellentétben, nem fog kifizetni a munkaadód, és akkor szerződés híján nem áll melléd a törvény)

Én sokszor közel voltam ahhoz, hogy hazarepüljek, de szerencsére nem adtam fel. Ma már könyvelőként dolgozom egy irodában. Hogy az én történetem tündérmese lenne? Részben. De én sem úsztam meg sem a borsóválogatást, sem a gonosz mostohákat.

Ha már Londonban vagy, és annyira bizonytalan a nyelvtudásod, hogy interjút kérni sem mersz egy munkáltatótól, azt javasolom, hogy személyesen menj be a fent már említett, London számos pontján megtalálható Jobcentreplus egyikébe. A hozzád hasonló emberekre felkészült, kedves és türelmes alkalmazottak azért vannak ott, hogy segítsenek neked. Ha kell, akár helyetted fel is hívják a munkaadókat, és az interjúkra időpontot kérnek neked.

Ha magabiztosabb angollal rendelkezel, de a túljelentkezéseknek köszönhetően sajnos mégsem találsz állást, még mindig elmehetsz ügynökségekhez (Agencynek hívják őket, legnagyobbak: http://www.abbeyrecruitment.co.uk , http://www.bluearrow.co.uk , http://www.abbeyrecruitment.co.uk ). Nagy valószínűséggel az elején part-time (részmunkaidős) munkákra fognak kiközvetíteni - az is lehet, hogy minden egyes nap új munkahelyre -, de ha szorgalmasan dolgozol, könnyen előfordulhat, hogy a munkaadó fel fog ajánlani egy full-time (főmunkaidős) állást.

Ha már bekerültél egy munkahelyre, fontos, hogy ne csak a markodat dörzsöld a heti fizetésedre várva, hanem napról napra keményen dolgozz.

Ne várd meg, amíg rád szólnak, hogy mit csinálj!

Sőt azzal se elégedj meg, hogy mindig elvégzed, amit elvárnak tőled!

Hanem az elváratlan elvárásaikat is teljesítsd!

Ha így állsz Londonhoz, biztos vagyok benne, hogy a tied lesz a legközelebbi sikertörténet.

Ps: Ha neked is van, kérlek, oszd meg londoni munkakereséssel kapcsolatos személyes tapasztalataidat velünk.