Foci
Forrás: LONDON csak oda | 2010 augusztus 12.
A
minap is próbáltam belefolyni a beszélgetésbe, és megkérdeztem, hogy milyen
volt a tegnapi meccs. Időnként meg szoktam kérdezni. Nem mintha tudnám, hogy
előző este milyen meccs volt, de rájöttem, hogy nincs olyan tegnap, amikor ne
lett volna meccs. Ha nem is nagy, de egy icipici mindig akad valahol, amiről
beszélni lehet. Persze utólag mindig megbánom a kérdésem, ahogy ma is tettem: egy
tíz perces lelkes beszámolót kellett végighallgatnom, amiből a Büszkeség és
Balítéletből tanult szókincsemnek köszönhetően szinte semmit sem értettem.
Angol
úriemberekhez méltón sokszor megkérdezik, hogy mi újság a magyar futballal a
6:3 óta.
-
Azt inkább hagyjuk – mondom mindig, és a
vízilabdára terelem a szót.
Viszont
a water polot felhozva mindig falakba ütközöm. A probléma ott kezdődik, hogy el
kell nekik magyaráznom, hogy melyik sportról van szó. Azt pedig, hogy olimpiai
sportág lenne, el sem hiszik. Hiteles internetes háttéranyagot kell
szolgáltatnom ahhoz, hogy bebizonyítsam nekik, hogy miénk a legsikeresebb
vízilabda válogatott, és 15-ször nyertünk Olimpiát. Dicsőítő szónoklatomból
persze csak annyi marad meg nekik, hogy hülyére röhögik magukat a
csoportképeken úszónadrágban pózoló izmos Adoniszaink láttán, akik szerintük
csak nemi identitászavarral küzdő, víz alatt titokban egymást tapizó lubickoló
kispajtások az ő futballsztárjaikhoz képest. Konklúzió: a foci a világ legférfiasabb
sportja, és punktum.
Ps:
Ha a foci a legférfiasabb sport, akkor a metroszexuális David Beckham lenne a
legférfiasabb férfi?
A Szomorú Hát
Forrás: LONDON csak oda | 2010 július 29.
Ma reggel éppen arról olvastam, hogy a reinkarnáció mennyiben értelmezhető recyclingnek, amikor a könyvem hófehér lapjai hirtelen szürkévé válták.
Felnéztem. Egy férfihát árnyékolt be jobbról.
Első ránézésre tudtam, hogy valami nem stimmel vele.
Olyan szomorúan roskadt előre a gerince. Rögtön lekötötte minden gondolatomat: író lévén, hatalmas fantáziával megáldva azonnal történeteket kezdtem kreálni róla. Találgattam, ki lehet, honnan jöhetett, milyen az élete, és főként miért olyan szomorú.
Amikor az Arsenal előtt pár percre megálltunk az alagútban, többen idegesen felnéztek az olvasmányukból – a többségnek fel is tűnt a sarokban álló Szomorú Hát. Az egyik öltönyös kicsit hátrahajolt, így a metró ablakából visszatükrözve rálátott a férfi arcára is. A mellette ülő kiskosztümösnek odasúgta: „He is crying”.
Sír.
Egy síró férfi.
Bár először meg mertem volna esküdni arra, hogy ez így nem stimmel, hirtelen rájöttem, hogy ez a pasi a világon a legnagyobb rendben van. Ő stimmel csak igazán! Sírhatnékja van, tehát sír. Nem lehet ebben semmi kivetnivaló! Maximum a társadalmunkban, amely elvárja egy férfitől, hogy takargassa a könnyeit. Talán ezért is vonz a keleti világ, ahol a férfiak jajveszékelve is tudnak sírni, és két, egymást szorosan, érzéssel megölelő, puszit adó férfi nem titulálódik rögtön melegnek.
Közben a velem szemben ülő pár azon tanakodott, hogy mi lenne, ha esetleg adnának neki egy kis pénzt.
Bár a férfi öltözékéről lerítt, hogy biztos jól jönne neki valami cash, de neki egyértelműen nem pénzre volt a legnagyobb szüksége, így én is azonnal elvetettem a korábbi ötletem, miszerint felajánlom neki táskámban lapuló dupla csokis muffinomat.
Közben elhagytuk az Arsenalt.
A következő volt az én megállóm.
Mivel nem akartam egész nap azon morfondírozni, hogy „mi lett volna, ha mondtam, tettem volna valamit…”, gondolkodás nélkül megindultam a férfi irányába. A két másodperc alatt, mire odaértem, rengeteg minden megfordult a fejemben. Hogy megsimogatom a hátát. Vagy megfogom a kezét. Sőt arra is gondoltam, hogy odaadom neki az egyik gyűrűmet, ami már csak azért is butaság lett volna, mert anno még a zacisok sem vették be, merthogy eladhatatlanul kicsi.
Vajon ért angolul? Mert akkor szívesen elmondanám neki, hogy két évvel ezelőtt egyszer én is sírtam a metrón, amikor munkába menet kaptam egy telefonhívást: Nagyapa meghalt.
Bár az inkább olyasféle zokogás volt, ami mindenki mást úgy zavarba hozott, hogy csak még mélyebbre burkolózott az újságjába.
Miközben újraéltem az én szomorú metró utam, azon vettem észre magam, hogy már a férfi bőrkabátját simogatom.
A szomorú hát tulajdonosa ijedten megfordult, majd mélyen a szemembe nézve megnyugodott a tekintete. Ezután egész testével felém fordult. Mintha várta volna, hogy mondjak valamit.
Természetesen a fél metró is erre várt.
Én is…
A szerelvény lassított a Caledonian Roadnál, így mielőtt leszálltam, gyorsan csak annyit mondtam neki, hogy „You are not alone”, és a két kezemmel erősen megszorítottam a két kezét, hogy fizikailag is érezze is, hogy nincs egyedül.
Majd leszálltam.
Mialatt az ajtók nyitva voltak, álltam ott még egy darabig, hátha válaszol.
Mintha megérezte volna, átjött a másik oldalra, és csak annyit mondott, hogy „I know, God is with me”.
Tudom, Isten velem van.
Tovább a teljes bejegyzéshez
Én meg a szálkásodás = A nap vicce
Forrás: LONDON csak oda | 2010 június 25.
Hozzá kell tennem, úgy kell engem elképzelni, hogy a
testnevelés órák óta tavaly húztam először sportcipőt a lábamra, akkor is csak
azért, mert a SportsDirectben 3 for 2 (kettőt fizet hármat vihet)
akció volt, és kolumbiai barátnőim megleptek eggyel.
Így már gondolom érthető, hogy Hirosimával vetekedő robbanásként
tört ki belőlem a hahotázás, minek hatására több kedves utas hátra is fordult,
hogy mi történt velem.
Mert ha még arról lenne szó, hogy én meg a sportolgatás (hangsúly
a gyakorító képzőn), az még hagyján, de én meg a leszálkásodás? Nem tudom, hogy
kerítenek hatalmukba az efféle abnormális gondolatok, mert hogy őszinte legyek,
pontosan meg sem tudnám határozni a szálkásodás szó jelentését.
Bár abban hiszek, hogy nem hiába nyilallt belém a szó!
Mint anno, amikor rámjött a könyvírhatnék. Azon is fél napot
vihogtam, aztán tessék! Nemrég adták ki.
Szóval egész délelőtt az irodában azon gondolkodtam, hogy mi
lenne, ha tényleg leszálkásítanám magam? Mert hát nem hiába áll otthon az a
fránya futópad sem, talán itt az ideje levenni róla a könyveket. Bár nálam minden
sportfelszerelés csúnyán végzi: az eBay eladó sportfelszerelések rovatban. A
szobakerékpár is egyszer állt csak használatban, akkor is azért, mert a vázára
jól fel lehetett tekerni a karácsonyi girlandot, és a boxzsák leghasznosabb funkcióját
is sikerült megtalálnom: fregoliként használható lepedőmosáskor.
Ebédidőre eljutottam odáig, hogy írásba is foglaltam
(ismerve magam, jobb szerződésbe foglalni az ilyesmit, mert hajlamos vagyok az
Alzheimer-kórra), hogy év végéig minden nap futni fogok legalább 5 percet, és
ahányszor kihagyom, fel kell emelnem az adagot kettővel. Először persze eggyel
akartam felemelni, de mivel ezt gyorsan kihúztam (nehogy már így kiszúrjak
magammal), bosszúból a kettőnél maradtam.
Persze ne úgy képzelj el, mint akire a duci/pufi/dundus
szavakat bárki is használja, egyszerűen csak elegem lett abból, hogy minden
pasim, akitől megkérdeztem, hogy milyen a hasam, azt válaszolta, hogy „aranyos
kis lötyi” vagy „tipikus hastáncos, van mit rázni rajta”, netán „az úszógumikat
leszámítva minden rendben vele”.
Bár most belegondolva, nekem sincs túl sok eszem.
Mi a francnak kérdezősködöm?
Ráadásul miért csikarok ki mindenkiből őszinte választ?
Két év után először újra elővettem a nokedli szaggatót!
Forrás: LONDON csak oda | 2010 június 23.
A velem megtörtént jó dolgok késztettek arra, hogy tapasztalataimat
megosszam másokkal is, így született a könyvem. Amit olvasva több olvasóban is
elindult egy pozitív folyamat, amit ha visszacsatolásként megosztanak velem,
újra inspirálnak engem is.
Az egyik leghelyesebb hölgy egy kismama volt, aki a könyvem
hatására Annie Lennoxosra vágatta a haját, mert számára az volt a könyvem
üzenete, hogy azonnal és bátran vágjunk bele minden olyan változásba, amin már
ezer éve rágódunk. Nos, ő már vagy tíz éve tervezte a hajvágást, de mindig
kicsirkésedett belőle. Könyvem hatására azonnal bejelentkezett a fodrászához.
Azt írta, hogy ennél bombasztikusabb frizurája még sosem volt, arról nem is beszélve,
hogy nemcsak tíz évet fiatalodott tőle, hanem valami hihetetlen önbizalom és
további tenni akarás is hatalmába kerítette.
Lelkes levele elolvasása után elkezdtem gondolkodni, hogy
vajon a tőle kapott pozitív energiámat milyen régóta tervezett, de mindig
elhalasztott projektembe tudnám befektetni?
Mivel nyár lévén itt az ecetes saláta-idény, elhatároztam,
hogy nem fog elmúlni úgy ez a szezon, hogy ne főzném meg a tökéletes tojásos
nokedlit.
Normálisék lányának egy nokedli összedobása gondolom annyi, hogy
csiribú-csiribá és már kész is a nokedli, de ez nekem, ha megfeszülök sem jön
össze. Sem a tökéletesen szaggatható állag, sem annak megúszása, hogy az egész
konyha ne ússzon nyúlós nokedlimasszában. A legemlékezetesebb „majdnem
összejött nokedlim” akkor született, amikor tavalyelőtt a születésnapomra meghívtam
a barátaimat egy gombapörkölt nokedlivel-re,
hogy kipróbáljam az Anyukámtól kapott új nokedli szaggatómat.
Végzetes hiba volt.
Az első adag a WC-ben landolt.
A második is ott landolt volna, ha a szomorúságomban
megivott két mojito hatására nem a WC mellé öntöttem volna.
A harmadik adagra már nem volt elég liszt, így leugrottam a
sarki lengyel boltba, ahol persze lengyel nyelvtudás nélkül nem lisztet vettem,
hanem valami teljesen mást, ami kis idő múlva úgy megkeményedett, hogy még a
szaggatón sem akart átmenni. Ekkor adtunk hozzá egy kis mojitót, a többire
pedig már nem emlékszem… Azóta sem nyúltam a szaggatóhoz.
De most úgy érzem eljött az ideje, hogy legyőzzem a mumust!
Dedikálás 2-3. nap
Forrás: LONDON csak oda | 2010 június 19.
Egyszerűen nem akartam elhinni! Ott állt előttem egy hús-vér ember, akinek tetszett az, amit írtam! Teljesen eufórikus állapotba kerültem, és csak azt bánom utólag, hogy nem fényképeztem le az első rajongómat, aki egyben az első ember is hetedhét országon innen és túl, aki kiolvasta a könyvem.
Az ilyen pillanatokért érdemes élni!
Bár szerintem fénykép nélkül is emlékezni fogok rá életem végéig.
Ezután leültem a pavilonunk előtti asztalhoz, és jógyerek módjára vártam, amíg a barátaim és ismerőseim odaérnek, de csak nem jöttek. Ehelyett pár perc malmozás után érkezett egy úriember, aki szintén kalandor típus, csak ő Dániát és Svédországot vette célba. Remélem a blogomon majd rám talál, és megossza velünk a kalandos útjainak egyikét.
Nem sokkal utána érkezett két fiatal lány, akiknek a könyvajánló hozta meg a kedvét a könyvemhez. És ez így ment egy órán át. Hosszabb vagy rövidebb ideig, de mindig ült mellettem egy kedves olvasóm.
Kiadóm munkatársaival éjszakába nyúlóan ünnepeltük borral és süteménnyel az Ünnepi Könyvhét sikeres második napját.
Szerencsére vasárnapra a nap is szépen kisütött, így a dedikálás előtt a Duna-partra is lesétáltunk, hogy a kilátásban gyönyörködjünk egy kicsit, illetve megnézzük hogyan tetőzik a vízszint.
A szüleim, azt, hogy a lányuk írt egy könyvet, és az asztala előtt dedikálásra váró kedves emberek sorakoznak, a világ legtermészetesebb dolgának vették.
Azt mondták, hogy nincs ezen semmi meglepő, ők mindig is tudták, hogy képes vagyok ilyesmire.
Jobban mondva bármire.
Ők ilyenek. Igaziból azon sem lepődnének meg különösebben, ha egy szép napon azt mondanám, hogy megmásztam a Himaláját békaügetésben, vagy hogy megteremtettem a világbékét.
Tovább a teljes bejegyzéshezSajtótájékoztató, dedikálás
Forrás: LONDON csak oda | 2010 június 8.
Talán legjobban az olyan véresen komolyan hangzó szavak
miatt jött rám a vizsgadrukk, mint “sajtótájékoztató”,
“újságírók” és “interjú”. Eddig azt hittem, hogy mindez
annyit takar, hogy vérszemet kapott újságírók próbálják csalafinta kérdéseikkel
csőbe húzni áldozataikat, ehelyett csupán egy kellemes beszélgetés történt egy
érdeklődő társasággal angolos atmoszférában.
Utoljára másodikos koromban gyakoroltam olvasókönyvemből a
hangos felolvasást Anyukámmal, de mivel a kiadóm megkért, hogy majd olvassak
fel pár részletet könyvemből, előző este ismét rászántam magam.
Rettenetes voltam.
Hadartam, dadogtam, és többszöri nekifutással sem tudtam
kiejteni bizonyos szavakat, így biztos voltam benne, hogy felsülés lesz a
vége.
De nem!
Csodák csodájára a felolvasás is jól sikerült éppúgy, mint
az egész sajtótájékoztató. A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor
megtapsoltak, és megkértek, hogy írjam alá példányaikat.
Utána rögtön a Mammut felé vettem az irányt, hogy megnézzem
az óriásplakátomat.
Dedikálás 1. nap
Normálisék lánya biztos izgul élete első dedikálásakor, de
én a legnagyobb nyugalommal érkeztem a Vörösmarty térre. Persze nem azért, mert
akkora az önbizalmam, mint egy ház, hanem mert meg voltam róla győződve, hogy a
barátaimon kívül úgysem fog senki dedikáltatni, így nincs is min izgulni.
Fél ötkor a kiadóm azzal rángatott el egy interjúról, hogy
siessek már, várnak. Nem értettem hová a nagy felhajtás, hisz a barátaim tudnak
várni meg pár percet.
Amikor odaértem a Jószöveg Műhely pavilonjához, egy nagyon
helyes ismeretlen lány várt rám.
Beépített ember, nyugtattam magam.
De nem!
Képzeld el, hogy miattam jött ki a Vörösmarty térre, mert
nemsokára indul Svájcba szerencsét próbálni, és kíváncsi volt, hogy milyen
kalandokra számíthat egy magyar lány külföldön.
Hihetetlen!
És ez meg semmi!
Rögtön utána érkezett dedikáltatni egy hölgy, akinek
kislánya nemrég indult Franciaországba, utána pedig egy másik, akinek unokahúga
Ibizára utazik nyári munkára a suliszünetben. És ez így ment egy órán át. Jött
egy kedves hölgy, akinek 15 éves kislánya épp aznap tette le az angol
nyelvvizsgát 86%-osra, utána pedig egy fiatalember, aki szülési szabadságon lévő
húgát szerette volna meglepni egy kalandkönyvvel.
Felfoghatatlan volt ez a nap.
Somamamagesa után, Csernussal egy időben és egy sátorban
dedikálni ennyire kedves embereknek?
Ezt még a legmerészebb álmomban sem mertem volna elképzelni.
Írtam egy könyvet
Forrás: LONDON csak oda | 2010 május 29.
A Regents csatorna mentén ültem egy padon, és a kacsákat
etettem.
És akkor egyszer csak belém nyilallt, hogy „Írj egy könyvet!”.
Szó szerint üldözött a gondolat.
Én meg menekültem előle.
A csatorna mellől a Narrowboat étterem emeletén lévő kis
szobámba, onnan ki a Viktória Parkba, ahol nem is tudtam nyugodtan napozni,
mert úgy éreztem, hogy azonnal neki kell álljak, ami már csak azért is fura
volt, mert könyvelőként nem a szavak, hanem kifejezetten a számok embere
vagyok.
Eláruljam a titkos receptet, hogy egy ilyen kósza gondolatból
hogyan született meg a könyv?
Először is hittem magamban.
Már az első sor leírása előtt tudtam, hogy ki fogják adni.
Hogy honnan? Belegondolva magam sem tudom, hiszen ha úgy álltam volna neki a
könyvírásnak, ahogy Normálisék tennék – interneten, különböző fórumokon tájékozódtam
volna a magyar könyvpiac helyzetéről, és az elsőkönyves szerzők nullához közeli
esélyeiről – valószínű összecsinálom magam ijedtemben.
A reális lehetőségek mérlegelése helyett én azonban inkább
elmentem kinézni egy ruhát, amiben majd dedikálni fogom a megjelenő kötetet.
Mivel ez már másfél éve volt, ma reggel újra elővettem ezt a
ruhát, hogy megnézzem, egyáltalán beleférek-e.
Lassan vasalhatom is már, hogy az Ünnepi Könyvhéten megjelenő
London csak oda című könyvem dedikálására
felvegyem.
És, hogy kinek szól ez a könyv?
Nosztalgiaképp annak, aki már járt Londonban, segítségül
annak, aki most készül oda akár turistaként, akár új életet kezdeni. Illetve
mindenkinek, aki egy őszinte, szellemes olvasmányra vágyik a londoni beilleszkedés
megannyi megpróbáltatásáról, a társra találás kínjairól és örömeiről.
Charity Shop (Adománybolt)
Forrás: LONDON csak oda | 2010 május 22.
És csak ülök a buszon, és ostorozom magam. Előbb vagy utóbb,
de mindig eljutok a turistabuszokon kéregető dominikai gyerekek szomorú
szempárjához.
Ekkor szoktam megfogadni, hogy az év hátralévő részében már
csak Charity Shopban vásárolok
ruhákat, és minden fölösleges holmimat azonnal leadom nekik.
Egyrészt, mert jó
érzés adományozni. Akármilyen még használható, értékkel bíró holmidat (pl:
ruhák, könyvek, dísztárgyak) nekik adhatod.
Másrészt, mert
szeretek jó cuccokat olcsón vásárolni. Arról nem is beszélve, hogy ha itt
vásárolok, hazafelé a buszon ülve sosem kínoz a lelkiismeretem, hisz az általam
elköltött pénzzel rászorulókat támogatok (mindig ki van írva a Charity Shop bejáratára, hogy pl: „rákkutató
alapítvány”, „daganatos gyerekek megsegítése”, „gazdi nélküli kutyák
alapítványa”). Néha olyan jó vételt csinálok, hogy el sem akarom hinni. Pláne a
kozmopolita Londonban, ahol a város különböző pontjain lévő adományboltok a
helyi lakosok életét tükrözik. Ha például valami igazán márkás, jó minőségű cuccot
akarok venni, akkor a jómódúak lakta Kensington, Notting Hill, vagy Hamstead
környékén lévő Charity Shopba nézek
be. Ha valami extravagáns, mindenkit meghökkentő darabra van szükségem, akkor
Camden Townban keresek egy adományboltot. Ha pedig Seherezádénak akarok öltözni
farsangkor, akkor East London felé veszem az irányt, amit zömmel közel-keleti
országok bevándorlói laknak.
Harmadrészt, mert Fair Trade (tisztességes kereskedelemből
származó) termékeket is árulnak. A Fair
Trade emblémával ellátott árukból (általában csokoládé, kávé, kakaó, tea)
származó bevétel egy része minden esetben eljut a harmadik világbeliekhez.
Negyedrészt, mert
nagy híve vagyok a recyclingnek
(újrahasznosítás). Ahelyett, hogy az ember kidobná a régi holmiját (a környezetvédők
bosszúságára csak halmozva a szemetet) újra forgalomba hozza azokat.
Kislánykoromban óckodtam a secondhand
turkálóktól. Nehogy már olyan ruhát húzzak fel, amit más hordott előttem. Aztán
ahogy felcseperedtem, rájöttem, hogy nagyjából mindegy, hiszen a szabó, a
varrónő, a MEOS, a Kínában becsomagoló, a Londonban kicsomagoló munkás, a bolti
eladók, és a ruhát már előttem felpróbáló húsz vevő szintén hozzáért már.
A Charity Shopos
holmiknak volt valamikor egy gazdájuk, aki nem a Nagy Ő volt, így újra piacra
kerültek esélyt kapva arra, hogy az Igazi végre rájuk találjon.
Londoni szállások
Forrás: LONDON csak oda | 2010 május 13.
Indulásként legtöbben ismerősöknél, ismerősök ismerőseinél, vagy Youth Hostelben (ifjúsági szálló, ahol másokkal megosztott szobákban lehet ágyat bérelni, közös fürdőszoba és konyha használatával) húzzák meg magukat egy rövid ideig, amíg végleges szállást nem találnak.
Legtanácsosabb, ha megbízható ismerős vagy kollega révén keresünk szállást, de ha ilyen nincs, a www.gumtree.com erre is jó. Minden esetben legyünk körültekintőek, mert rengeteg nyerészkedő pályázik a tapasztalatlan kezdőkre.
A bátortalanoknak azt ajánlom, hogy vagy ügynökségen keresztül keressenek lakást (ez biztonságos, ugyanakkor több pénzbe kerül) vagy béreljenek csak egy szobát, így megússzák az első olvasatra bonyolultnak tűnő szerződést, fél éves elkötelezettséget, és a közüzemi szolgáltatókkal való kapcsolattartást, számlák fizetését.
A szobabérlés egy heti fix összeget jelent, ami single room (egyágyas szoba) esetén 80 fonttól, double room (kétágyas szoba) esetén 120 fonttól a csillagos ég. Előnyei: gyorsabban ki lehet szállni egy szobabérlésből, mint egy lakásbérlésből, illetve 8-10 emberrel együtt élve értékes kapcsolatokra is szert lehet tenni.
Egy nagy ház sok emberrel olyan, mint egy nevelő nélküli kollégium: buli minden nap! Hátránya, hogy többedmagaddal kell osztozkodnod a konyhán, a fürdőszobán, ami egy idő után marhára idegesítő, és a sűrű ki- és beköltözések miatt, nincs rá garancia, hogy mindig számodra szimpatikus emberekkel fogsz együtt élni.
Ha lakást, házat (flat, house) bérelsz, a havi minimum 750 font bérleti díj mellett nem csak a Magyarországon is ismeretes közüzemi számlákkal kell számolnod, hanem ezen felül a havi minimum 90 font council taxszal is, ami a lakóingatlan értéke, nagysága, elhelyezkedése, alapján számított helyi adó.
Speciális lakhatási lehetőség a live-in job (bentlakásos munka), ami egyszerre oldja meg az ember lakás- és munkakeresési gondjait. Legismertebb példája a babysitterkedés és a betegápolás, de emellett a szálloda- és a vendéglátóiparban is rengeteg lehetőség van rá. Például, ha egy étteremben live-in waitressként (felszolgáló) dolgozol, akkor minden héten egy adott óraszámot (40-45 óra) le kell dolgoznod, és fizetésedből egy minimális összeget (kb. 30-40 font) levonnak szállás gyanánt. Előnye: ennél olcsóbb szállást képtelenség találni Londonban, megúszod az utazás költségét és idejét, és mivel legtöbbször csak egy szobát kapsz, amihez nincs konyha, így az étterem szakácsai ínycsiklandozó ételeket főznek neked nap mint nap. Hátránya: munka közben, és munkán kívül is többnyire az étteremben tartózkodsz, így hamarabb eleged lesz belőle, mint ha nem ott laknál, illetve sokszor a biztonsági előírásoknak köszönhetően nem vihetsz fel látogatókat, ami a magánéleted rovására megy.
Ha nagyon sok pénzzel érkezel Londonba, akár saját ingatlant is vehetsz.
Persze ehhez nagyon-nagyon sok pénz kell.
Egy one bedroom flat (hálószoba + nappali) ára egy külvárosi (nem túl jó) környéken is minimum 150.000 font, ami árfolyamtól függően kb. 45 millió forintnak felel meg. Ugyanitt egy háromszobás családi ház 300.000 fontnál, 90 millió forintnál kezdődik.
Gondolom ezek után érthető, ha a menőbb környékek lakásárait már meg sem merem említeni.
Blogleírás
Miss Kiss: One way ticket to London Facebook
| Az NLCafé ajánlja | ||
Angyalhoroszkóp május 17-től 
Vendéget várok
Forrás: LONDON csak oda | 2010 augusztus 26.
Akkor csak egy rövid párbeszédre volt időnk, de pár nap múlva érkezett tőle egy levél:
És Andrea most tesz is valamit az álmaiért!
Pénteken érkezik. Igaz, most egy retúrjeggyel, de hamarosan nemsokára ő is megveszi a „csak oda” jegyét.
Kollegáim javasolták, hogy érkezése előtt a biztonság kedvéért nézzem meg a Stephen King könyvéből forgatott Tortúra című filmet, ami arról szól, hogy egy rajongó foglyul ejti kedvenc íróját…, de Andrea érkezéséről nekem sokkal inkább a filmtörténelem egyik leghíresebb zárómondata, jut eszembe a Casablancaból: „I think this is a beginning of a beautiful friendship.”
Bejegyzés jelentése
Tovább a teljes bejegyzéshez